Amikor megismertelek, még elég képlékeny volt a dolog. Nem is mertem közeledni, beszélgetni. Igen, ez az önbizalomhiányra vezethető vissza, évekkel ezelőttre...blabla

Furcsa. Ma már kimondom, Szeretlek, mert így gondolom. Pedig hinni nem mertem volna, hogy ez az érzés kölcsönös.

Megtaláltál, rámírtál. Enyém vagy! Szeretlek, mert szeretni akarlak, és fontos vagy, mert...

... :)

Azóta beszéltünk, találkoztunk, megcsókoltál...visszacsókoltam! Érzéseim lettek, ahogy Neked is! Érzem, hogy akarsz, hogy kellek Neked. Érezd, hogy kellesz, kellesz Nekem! Enyém vagy, és én a Tiéd, remélem ez így marad míg élek én! 

Szavakkal elég nehéz kifejezni, de most szántam rá magam, így majdnem hajnali 1kor. Nem vagy elérhető, így talán könnyebb gondolkodnom, mert ha beszélünk, arra figyelek, nem-e mondok hatalmas hülyeséget, nem kell-e valamiért is zavarba jönnöm, amit esetleg félremondok, ésatöbbi...de nem, mert miért is lenne ez? Elfogadsz, amilyen kis dilis vagyok néha. Hisz, senki sem tökéletes.

...szeretek Veled lenni! Igényelem a társaságod, nagyon! jobban, mint hinnéd! Hiányzol, ha nem vagy velem!

Csak ezt tudom mondani, Szeretlek, és Te is engem! Ez remélem így marad örökkön-örökké. Bár, tudom, örökre, nem létezik, de mégis hiszek benne, mert így érzem, gondolom. Tehát...van! Nálunk van, lehetséges!

Befejezem kis mondandóm és nyugovóra térek, de mégegyszer legalább elkell mondanom, Szeretlek Téged!

puszipacsi.

https://www.youtube.com/watch?v=KdmDFpsiqow

dorcsí.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.